“Bravo, bravo, bravo!” - kiabálta az egyik néző valamikor éjjel tizenegy körül, miután elhalkult a zene, és táncosaink eltűntek a lehúzott reflektorok sötétjében. Július 7-én 22:15-kor bemutattuk a az Théâtre Espace Alyaban, Avignonban a Finomhangolást. A hosszú próbafolyamat és rengeteg munka után néző most láthatta először színpadon a darabot. Fantasztikus érzés látni, hogy működik itt is, ebben a közegben, ennek a nézőseregnek.
A premier előtti napon indul a fesztivál, minden értelemben. A várost ellepik kisebb nagyobb színházak, táncszínházak, bohócok és - a Franciaországban még mindig oly népszerű - cirkuszi társualtok. Velük együtt a plakátjaik is átveszik az uralmat a város falai, kerítései fölött. Minden négyzetcenti értékes médiafelület. Akkora nyüzsgés veszi kezdetét, amilyet én csak a Szigetről ismerek. Itt a színház mozgat ekkora tömeget. Magnifique!
Délután összegyűlünk az Espace Alya udvarán, hogy a büfében egy kicsit hűsöljünk. Megjön a színházunk és egyben az Off igazgatója, Raymond Yana, aki annyira megörül nekünk, hogy rögtön kedélyes csevegésbe kezd. Dialógusnak szánja, monológ lesz belőle. Értetlenül áll a tény előtt, hogy egy nap elteltével még mindig nem beszélünk franciául. Ki is jelenti, hogy azért nem ártana. Gellén (az ember, akinek tényleg sikerült!) igyekszik oldani a helyzetet és Fülig Jimmy-t megszégyenítő vigyorral kiáltja oda “Je t'amie! Croissant!”. Raymond nem veszi a lapot, úgy tűnik halálosan komolyan gondolta. Végülis igaza van, jelen pillanatban a bolygó Avignon körül forog - már mi is így gondoljuk.
Kis pihenő után este következik a parádé. Mindenki jelmezbe öltözve, aki tud zenei kísérettel rövid performanszokat előadva vonul végig Avignon óvárosának legszélesebb, leglátogatottabb utcáján. Ilyenkor ezrek jönnek ki otthonaikból, és állnak az út szélére az üzletekben vásárló turistákkal együtt, akik futva sietnek, hogy lássák az utcán átvonuló parádét. A helyieket sem zavarja a “cirkusz”, tapsolnak, éljeneznek, szívesen látnak minket. Mivel a felvonuláshoz vezető úton, kicsit eltévedtünk egy fehér Cadillac mögött kaptunk helyet, amelyben maga J.F.K. és Jacqueline Kennedy ül. Szerencsére az erre a célra kitalált kis előadásunkkkal megnyertük a bámészkodó közönséget és inkább mi segítettünk az elnöknek és a first ladynak a figyelem középpontjába kerülni.
A premier napján egy csomó időt töltöttünk a városban, nem tudtunk pihenni, vitt minket a hév. Dél-Franciország júliusban amúgysem egy hideg hely - a nap ordítva süt, a kőfalak sütőlapnak sem lennének rosszak, az aszfalt pedig élvezi, hogy amit a Naptól kap, azt nekünk visszaadhatja. Úgy tűnik az elemek is azt akarják, hogy olyan tűzzel égjünk, mint eddig soha. Másfél óra után lettem először rosszul a szomjúságtól. Ilyenkor nem segít, ha a csapból is kultúra folyik, és a rengeteg színház között nincs egy hely, ahol egy üveg vizet lehetne venni. Hosszú keresgélés után szerencsére egy kebabosnál feltankoltunk és folytatjuk a menetelést.
Aztán beesteledik. Finomhangolás premier este 10-kor. Talán ez a legjobb időpont, az időjárást tekintve mindenképp. Ott állunk Rékával a színház ajtaja előtt, és kíváncsian várjuk jönnek-e és mennyien. Jönnek és nem kevesen, pedig ez az az este amikor a franciák 50 év után tétmeccsen megverik a németeket és az EB döntőjébe jutnak. Az önfeledt ünneplés konkurenciájaként is álljuk a sarat. Hatvan perc lámpaláz. Aztán tapsivahar. “Működik” - mondja Dusan leplezetlen örömmel. “Bravo, bravo, bravo!” - ez még sokáig cseng majd a fülünkben.